Csak egy kicsit másképp.
Nem félem a halált, úgy gondolom, hogy az csak egy kapu, amin átmegyünk ugyanúgy, mint amikor megszületünk.
Mikor megszületünk, még emlékszünk arra, hogy lélekben kik vagyunk, miért jöttünk ebbe a testbe mi a feladatunk, mit szeretnénk megtanulni, miért Őket választjuk szüleinknek, miért születik testvérünk, vagy miért leszünk egykék.
Aztán nem véletlen az sem, hogy hány sikeres vagy épp sikertelen kapcsolatot élünk meg, megtanuljuk –e belőle azt, ami miatt összehoz minket a sors azzal a valakivel.
Láttam ápolónőként, hogy mennek el emberek, kórházban, betegen, láttam mentőzés ideje alatt, hogy mennek el hirtelen halállal balesetben, vagy csak minden előzmény nélkül, hirtelen összeesve. –Kérem szépen: MOSOLYOGVA. Minden halottunk arcán, megjelent a mosoly de a megelégedettség minimum.
Akkor még nem tudtam miért, de a legtöbb ember felfelé néz, vagy jobbra vagy, balra.
Ma már tudom a lélek pár perccel előbb lép ki a testből, mint beáll a fizikai halál, és igen kívülről megnézzük a testet, amiben éltünk, de már nem érzünk semmit, az csak test!!!
Nem vagyunk már nők sem férfiak egyszerűen, mi vagyunk fizikai korlátok nélkül.
Lelkünk boldog, mert teljesítette a karmát, amiért megszületett abba a testbe.
A fehér alagút, amit az újra élesztettek mesélnek nem más, mint a korona csakra a fejünk tetején, amin keresztül a lélek közlekedik.
Nagyszüleim közül egy mamikám él még, a többiek már elmentek, fentről vigyáznak rám, segítenek, egyengetik utamat.
Köszönöm nekik!
Koszorú mellé tegnap vadgesztenyét vittem nekik a sírra, körbe raktam gesztenyével a kiskoszorújukat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.